A fogyasztóvédelem globális szintű jogi fogalommá változott, amely hatással van többek között a fogyasztók és az üzleti vállalkozások között megkötött szerződésekre, az ún. B2C szerződésekre. Az európai uniós jogszabályok által választott út egyfajta különleges jogi védelmet (egyedi szabályozás alapján) és korlátozások bevezetését jelenti, míg az Egyesült Államokban megvalósított modell a szerződéses alapelvekre vonatkozó általános törvények szerint megengedhető védelmen alapszik. A szerző fenntartja, hogy az Egyesült Államokban megvalósított modell hatékonyabb, mivel a magas fokú autonómiát élvező (de a kötelezettséget is vállaló) piacok egyetlen szerződő partnerét sem akadályozza sikeres működésében, ideértve a fogyasztót is. Azzal érvel, hogy a „kötelezettség” és az „autonómia” együtt jár, és széles körben kell alkalmazni, mind az anyagi/dologi jog, mind az eljárásjog aspektusainál. Ez vonatkozik a fogyasztók és az üzleti vállalkozások között megkötött választottbírósági szerződésekre is. Fenntartja azon véleményét, hogy nincs szükség egyedi korlátozásokra a választottbíróságra vonatkozó záradékoknak a fogyasztókkal kötött szerződésekbe való beépítésénél; ehelyett a jogalkotónak inkább arra kellene figyelmet fordítani, hogy betartsák a választottbíráskodás alapelveit. Összefoglalásként megállapítja, hogy az európai modell gyakran éppen a fogyasztók által elkövetett, a fogyasztóvédelmi rendszerrel történő visszaélésekhez vezet, valamint hogy a német modell érdekes és hatékonyan működik úgy, hogy kompromisszumos megoldásként ötvözi az európai uniós jogszabályok szerint bevezetett korlátozásos rendszert és az amerikai modellt.