A cikket az érvénytelenítésről való lemondással kapcsolatos vitának szentelték – amely a nemzetközi választottbírósági eljárásban „szélsőséges” formája a felek autonómiájának –, segítségével a felek kizárják a döntőbíráskodás során az ügyükben hozott ítélet felülvizsgálatának lehetőségét, amelyet a döntőbíráskodás helyszínén illetékes nemzeti bíróság végezne. Az utóbbi időben egyre népszerűbbé váló ilyen típusú lemondást két különböző kontextusban értékeli. Elsőként a nemzetközi döntőbírósági rendezéshez sorolható jelenségként, amely többé-kevésbé követi a Svájc nemzetközi magánjogra vonatkozó 1989-es törvényének 192.(1) szakaszában tükröződő modellt és másodszor – az Orosz Föderáció speciális, a hazai döntőbíráskodási elképzeléseként. A két egymástól függetlenül kidolgozott megközelítés elég jelentős számú közös jellemzővel bír, ilyen például a vonatkozó eljárási kereten belül elfoglalt helyük – az alkalmazhatóság kérdésköre, a formális előfeltételek, amelyeket a feleknek teljesíteniük kell ahhoz, hogy érvényes legyen az érvénytelenítésről való lemondás, amely az érvényesség legfontosabb követelménye – illetve a céljuk. Azonban a Svájcban és az Orosz Föderációban alkalmazott értelmezési paradigmák eltérnek; ez az a két ország, ahol a bíróságok rendelkeznek a közönség által ismert adatokkal a lemondásokról. Míg a svájci bíróságok rendszerint a korlátozó értelmezéshez folyamodnak a felek lemondási szándékának megállapítása érdekében, az orosz bíróságok sokkal rugalmasabbak, még a döntőbíráskodás olyan szabályaira vonatkozó általános hivatkozást sem zárják ki, amelyek tartalmaznak „véglegességre” utaló megfogalmazást.